Tizennégy éve tértem meg. Menekültem az Istenhez, és úgy éreztem, hogy jó úton járok. 14 éve.

Először azt hittem, hogy minden gondom megoldódik. Az elején tényleg átéltem Isten szeretetét. Olyan törődést még soha nem éreztem, olyan szeretetet. De mégis visszaestem, mert nem volt senki, aki elmondja, hogy be is kell merítkezni a megtérés után, AZONNAL. Itt el is bas*zák az egyházak, mert előbb biblia tanulmányozás, meg több hét előkészítő, meg miegymás... erről szó sem volt sohasem a bibliában. Az emberek amikor megtértek, azonnal bemerítették őket! Azonnal. És így volt, van rendjén.

A  visszaeső keresztényeknek üzenem, ez a baj - nomeg az, hogy ilyen, hogy keresztség, soha nem létezett. Az Isten ilyen intézményt soha nem hozott létre. János soha nem keresztelt, sem az apostolok. Soha egyszer sem. És nem nevezték így.

Bemerítettek. Alámerítettek. A "baptízó" szó az eredeti. Keresztelő János is valójában Bemerítő János volt, Csia Lajos fordította le jól a Csia féle bibliafordításban. A vízzel meghintés sem keresztség, már azért sem mert ilyen hogy keresztség soha nem létezett, és mert még csak nem is biblikus.

Alámerítette János az embereket, miután megvallották bűneiket.

Jézus maga is alámerült, és a filmekben ezt jól ábrázolják. Nem hintette meg vízzel János őt sem, hanem teljes egészében alámerítette. És utána leszállt rá a SzentSzellem, galambhoz hasonló formában...

És a legszomorúbb, hogy ezt soha egy lelkész sem mondta el nekem.. sem.

Aki valóban megtér, az azonnal menjen és keresztelkedjen meg / merítkezzen be. Nem hintéssel, nem lelocsolással, mint a katolikusok, vagy reformátusok, hanem alámerítkezéssel, mint a baptisták csinálják.

Most, hogy ezt tisztáztuk, kifakadhatok. Leírhatom a nyomort, amin keresztül mentem. De ennek előzménye van: a sport. 7 év fiatalkori sport, amit elátkozok. Elátkozom a napot amikor elkezdtem - bár soha nem tettem volna.

 (folytatás az "így lett a sport" c. fejezetben)

De tényleg.

Hányszor hallottam a szedd össze magad mondatot. Persze, ha olyan könnyű lenne. Amikor úgy nősz fel, hogy a két legfontosabb emberből, anya, apa, egy sincs jelen érzelmileg, egyik meg egyáltalán nincs.

Apám elment 3 éves koromban. 10 évig nem is nagyon volt más. Anyám érzelmileg elérhetetlen volt. Mindíg. Ezt kapta, ezt hozta.

Itt vagyok 40 éves, érzelmileg elég rossz helyzetben. Sok sok sok éve volt utoljára párkapcsolatom, félek belekezdeni egybe, túlgondolom azelőtt hogy megtapasztalnám, és bele sem kezdek. Egekben az elvárások, adni nem sokat tudok, szóval az egész unbalanced. Nagyon nincs egyensúlyban.

Utoljára programozóként dolgoztam, ez nem könnyített a helyzetemen. Otthonról ráadásul.

Ismerek egy pár lányt, sosem tudom előre látni a dolgokat. Sok tanácsot hallottam már erről is. Az az igazság, hogy félek. Reszketek tőle. Bele is kezdeni. De mégis kellene, vonz valami, akarom hogy végre legyen valami jó is velem ilyen téren.

Előre szólok, ez a blog nem lesz túl összefüggő, inkább csapongó, úgy írom, ahogy van. Ahogy jön.

 Asse tudom hol kezdjem.

Menjek visszafelé.

Most kv fél éve nem dolgozok. Nem csak azért mert rosszul lettem, hanem mert itt KisFelcsúton nem sok lehetőség van, az is leginkább a haveroknak. Talán. Innen mindenki elmegy. Én is ezen gondolkodom. Megint.

Programozni nem akarok, agymunka most nem kell egy ideig. Az sem segít a dolgon, hogy gyenge fizikumu ember vagyok, szóval nagyot nem vállalhatok be, csak valami könnyűt. Családom egy része Angliában van, Apám, aki sosem vett részt a nevelésemben, ő is. Azért a kontekt megvan, néha írunk, beszélünk.

Itt vagyok 40 évesen, és érzelmileg 0-nak érzem magam. És erre megintcsak Viki videójából gondoltam.

Mennyi mindent eröltettem, de minek.Sokkal hamarabb abba kellett volna hagyni mindent.

A gyúrást is fiatal komomban, meg úgy mindent.

A bátyámnak volt igaza. 14 évesen már dolgozott, leszart mindent, elment külföldre apámmal. Már itthon is, amikor még apám is Mo-n lakott és dolgozott, már fiatalon vele lakott és nyomták. Ennyit kellett volna nekem is, igazából csak ennyit. De én "álmodozó" voltam, semmit nem fogtam fel sokáig. Le voltam magaradva mindennel.

Bárcsak hamarabb felfogtam volna mindent én is. Én most megint lépni akarok. De bénító félelem jön rám idődől időre. Keresem a megoldást. Ki miben találja meg. Én 14 éve keresem a vallásban. Néha úgy érzem közel vagyok az Istenhez, néha azt hogy távol.

Szóval most 40 évesen megint a 3*3-as, 9 nm-es szobában vagyok. Mondjuk egész életemben saját szobám sem volt zárható ajtóval, most sincs, mert átjáróház.

Meg van ba*zva az egész.

Meg van baszva az egész. Így érzem néha. Sokszor.

Most hallgatom Bihari Vikit - tegnap találtam rá - és baszki rólam szól. Amit mond. Tegnap, amikor megtaláltam az elhanyagolós videóját, dühös lettem. Harag és düh jött belém, fájdalom, és a sírás kerülgetett. Kva rosszul éreztem magam. Egy csomó minden van itt, amit nem tudok, és ahogy hallgatom, olyan, mintha belém látna. Minden rólam szól, egy csomó szar.

40 évesen megint anyámmal lakok, egy 3*3-as szobában. Megint rosszul lettem, és megint itt vagyok. Éltem külön, és nem jutottam előre. Rosszullét jött, és kiestem mindenből. elvesztettem a munkámat, és az albérletemet is.

Ez meglett többször. Legutoljára most, előtte 5 éve. Nem éreztem hogy mennyit bírok. Soha nem érzem.

Programozóként dolgoztam, mellette lett egy másodállásom egy nap egy néten, de jól esett, felüdülés volt utazni a helyekbe egy kis vidéki iskolába, hogy ott rendszergazdaként tegyek-vegyek egy héten egyszer. A jó levegő, a hegyek, az utazás nagyon jól esett. De az is meg volt baszva, mert az óraszámot öt nap helyett 4 nap alatt kellett (volna) hozni. Nem tudtam, be is bukott a munka - ez utóbbi meg szintén változásokon ment át, ez is elveszett.

Közben elkezdtem a KRESZ-t tanulni - úgy sejtem itt lehetett a gond. Nagyon lefárasztott ennyi agymunka - és ahogy mondtam, nem érzem, hogy mennyit bírok.. KO. Ha kimerülök, kiesek mindenből, akkor akár hónapok is eltelnek, hogy felálljak. És akkor addig nincs semmi. Se pénz, se kereset, sem munka, sem támogatás, sem semmi.

Most meg írom ezt a blogot. Talán senki sem olvassa el, bár remélem igen.

Ezt is Viki adta ötletként, azt mondta, ő is így kezdte.. Hátha nekem is segít.

A történetem egyébként messze régen kezdődik, kezdődött el. 13 évesen. Életem legrosszabb döntését hoztam meg, elmentem az eddzőterembe.